A New York Times-t azzal vádolták, hogy a rosszul elhelyezett passzív hang miatt a rendőrség oldalára állt

A passzív hang lekicsinyli a rendőri agressziót? A nyelv finom jelentősége a tiltakozókról és a rendőrségről szóló NYT-tweetben.

(Képernyőkép, Twitter)

A The New York Times hétvégi tiltakozásokról szóló tweetje mindenekelőtt a passzív hanghasználat miatt kapott kritikát.

A tweet a következőre hivatkozik: ez a történet részletezi azokat a letartóztatásokat, zaklatásokat és támadásokat, amelyek a George Floyd múlt heti, minneapolisi letartóztatás során bekövetkezett halála miatti országos felkelésekről tudósító újságírókat célozták meg.

Azt kötekedik :

Minneapolis: Egy fotóst szemen lőttek.

Washington, D.C.: A tüntetők megütöttek egy újságírót a saját mikrofonjával.

Louisville: Egy riportert egy paprikagolyó ütött el élő tévéadásban egy rendőrtől, aki úgy tűnt, hogy rá célzott. https://t.co/bXfZOUilOG

— The New York Times (@nytimes) 2020. május 31

Gyors frissítés az aktív versus passzív konstrukcióról (vagy hangról):

A New York Times tweetjében a washingtoni esemény aktív konstrukciót használ. A mondat alanya, a „Tiltakozók” a leírt cselekvést hajtja végre, „ütött”.

A minneapolisi és louisville-i incidensek passzív konstrukciót használnak. A mondat alanyai, a „fotós” és a „riporter” megkapják a leírt „lelőtt” és „elütötték” akciót.

A mondat első szavai természetesen hordozzák a mondat súlyát, így az írók passzív vagy aktív konstrukciókkal nagyobb súlyt helyezhetnek a művelet befogadójára vagy végrehajtójára. A nyelvtanosok nem tanácsolják a passzív szerkesztést – kivéve azokat a ritka eseteket, amikor fontos a befogadót kiemelni, nem pedig a színészt.

Az olvasók bírálták az aktív építkezést a tweetben a tüntetők erőszakosságának hangsúlyozására, de a passzív építkezést a rendőri agresszió lekicsinyelésére.

Nézd meg újra: A minneapolisi vonal nem nevez agresszort. A Louisville-i vonal a mondat közepébe temeti a színészt, „egy tisztet”, más részletektől elfojtva. A D.C. vonal ezzel szemben a színésszel vezet – ezúttal nem rendőrökkel, hanem „tüntetőkkel”.

A tweetre adott válaszok gyorsan jelezték az ellentmondást:

„Lenyűgöző, hogy csak a tüntetőknek van ügynökségük” – írta @meyevee.

„Ez egy nagyszerű példa arra, hogyan lehet a passzív hangot használni a narratíva irányítására” – írta @guillotineshout.

„A stíluskalauz megköveteli, hogy fenntartsa a passzív hangot a rendőri intézkedésekhez, vagy ez a választása?” írta @jodiecongirl.

A tweet nem tesz említést két atlantai incidensről, amelyről a történetben szó van, amelyek szintén aktív hangot használnak, amikor a tüntetők a szereplők, és passzív hangot, amikor a rendőrök a szereplők.

Sem az író, Frances Robles, sem a New York Times közösségi média szerkesztője nem válaszolt a tweet összetételével és szándékaival kapcsolatos megjegyzéskérésemre.

Talán ez a tweet a The New York Times zsarupárti, lázadásellenes hozzáállásának példája, vagy legalábbis egy öntudatlan elfogultságra. Valószínűleg ez az egyik végtelen emlékeztető a kompozíciónak az újságírásban betöltött jelentős szerepére – különösen, ha digitális platformokon teszünk közzé tartalmakat.

A tweet tartalmat emel ki az általa hirdetett történetből, és újra felhasználja a korlátozott karakterű platformra. Ez egy gyakori módja annak, hogy gyorsan készítsünk közösségi média bejegyzéseket a hosszabb formátumú tartalmak népszerűsítésére.

Az aktív vagy passzív konstrukció, amely a tweetben minden incidenst közvetít, a történetből ered. A tweetben nem szereplő részletek magyarázatot adhatnak arra, hogy az író (és a szerkesztők) milyen döntéseket hoztak a cikk összeállítása során.

A minneapolisi incidens egyszerű. Úgy tűnik, a jelentés nem tudja megerősíteni, hogy mi találta el a fotóst, és ki lőtt. Egy tényszerű és aktív mondat valahogy így hangzik: „Valaki szemen lőtt valamivel egy fotóst”.

De Louisville-ben ismerjük a színészt – egy „tisztet” –, akkor miért ott a passzív építkezés?

TOVÁBBI A POYNTERBŐL: Amikor a passzív hang a jobb választás

A történetben szereplő louisville-i incidens így hangzik: „Egy televíziós riportert Louisville-ben (Ky. állam) egy paprikagolyó ütötte el élő televíziós adásban egy rendőr, aki úgy tűnt, hogy rá célzott, amitől a lány így kiáltott fel az éterben: „Én vagyok. lelőnek! Lelőnek!'

Egy hozzáértő író szándékosan fejezi be ezt a leírást az idézettel a legnagyobb hatás érdekében. Ezt a helyén tartva többféleképpen próbáltam átírni a mondatot aktív konstrukcióval és megőrizni a számtalan létfontosságú részletet. Kínossá, gyengévé vagy homályossá válik.

A történetben szereplő DC-incidens aktív, de a helyszínre vezet: „A Fehér Házon kívül tüntetők megtámadták a Fox News tudósítóját és csapatát, elvették az újságíró mikrofonját, és megütötték vele.”

A sztori íróasztala – a szinopszis, amely egy cím alatt jelenik meg – passzív felépítéssel foglalja össze a DC-incidenst, amely elvonja a figyelmet a tüntetőkről: „A tüntetők által megtámadott televíziós stábtól a szemen ütött fotósig az újságírók az utcákon találták magukat célba. Amerikából.”

A New York Times cikkében szereplő aktív és passzív hang közötti különbség nem éles. A történetben szükséges kontextus kevésbé teszi az olvasót arra, hogy rossz szándékot feltételezzen.

A Twitteren viszont egymás után jelennek meg a sorok ritka kontextussal. A különbség nyilvánvaló, és szándékosnak tűnik. Nem nagy ugrás a felhasználók számára egy lázító közösségi platformon, ha elfogultsággal vádolják a közzétételt.

Az újságírók már tisztában vannak a szintaxis hatásával a híradásokban. Tisztában kell lennünk azzal is, hogy a platformok hogyan befolyásolják ezt a hatást.

TOVÁBBI A POYNTERBŐL: Hogyan fojtja meg a bürokratikus nyelv az újságírás elszámoltathatóságát

A New York Times tweetje bemutatja, hogy a médium megváltoztatása hogyan erősítheti fel az egyébként finom szintaktikai döntéseket. A cikk rövid, és a tweet lefedi a lényeget. De ha a cikk tartalmát egyszerűen áthelyezzük a közösségi platform kontextusába, jelentősen megváltozik az olvasóban keltett benyomás.

A közösségi médiában közzétett bejegyzések – és más platformokra, például a keresésre és az e-mailekre való másolatok – túl gyakran a szerkesztők utógondolatát jelentik, hogy népszerűsítsék a fő eseményt: a cikket.

De az olvasó tapasztalata nem a cikk körül forog, ahogy az alkotóé. Sokan nem lépnek túl a platformon. Ugyanolyan körültekintően kell elkészítenünk a tartalmat külső platformokra, mint a nyomtatott vagy a weboldalra írt történeteket – beleértve a második szemet is, hogy észrevegyük a nem kívánt következményeket.

Dana Sitar 2011 óta ír és szerkeszt, személyes pénzügyekkel, karrierrel és digitális médiával foglalkozik. Keresse meg a danasitar.com oldalon vagy a Twitteren a @danasitar címen.